új ismeretség :)
Igazság szerint nem volt unalmas a 2012 év végén, sőt így visszagondolva elég jó is volt. Nagyon sok szép emlékkel lettem gazdagabb, amit elég sok embernek megköszönhetnék. Büszke vagyok a barátaimra, hisz ők akkor is kitartottak mellettem mikor mindenki más már eltávolodott... szeretem őket, hisz tudom, hogy rájuk bármikor számíthatok. Az éven is ismertem meg pár olyan ember, akik szinte már nap mint nap részei az életemnek. Mondhatni ők tesznek boldoggá. Gondolok ez alatt Marcora és Stanre. Valamint közelebb kerültem egy olyan baráthoz, akit csak úgy felszínesen ismertem. Nagyon vicces, hisz így visszatekintve a 9.osztályra, valahogy ellenszenvesnek tűnt nekem a csaj, így nem is kerestem a társaságát. Ma már ez már máshogy van. Esther már szinte az egyik legjobb barátnőmmé nőtte ki magát.... Érdekes. Nem telik el úgy nap, hogy ne beszélnék vele, hisz tudom, hogy rá bármikor számíthatok.
Emlékszem egyik délután megláttam facebookon, és ráírtam, hogy fussunk már össze, és üljünk be valahová dumálni. Teljesen ki voltam akadva, és szükségem volt valakire. Nem sokkal később már a városban sétálgattunk, és vígasztalt. Nagyon aranyos volt tőle, ezt azóta sem tudtam meghálálni.. de remélem egyszer, ha ő lesz bajban tud majd rám számítani. Nem hittem volna, hogy abból a siralmas napból, még ki lehet hozni valami jobbat. De neki sikerült, igaz felhívta egyik barátját Marcot, hogy fussunk össze. Marco persze hívta Stant is, így négyesben beültünk a Soproniba dumálgatni. Mintha, egyik pillanatról a másikra más helyre, univerzumba kerültem volna, annyira jól éreztem magam, hogy nem hittem el, hogy ez tényleg a valóság. Maximum ha 1 órát töltöttünk így együtt, de az az egy óra, valami nagyon szép volt. Emlékszem mennyit nevettünk, és szívtuk egymás vérét Stannal. Láttam rajta, hogy ő tényleg az a fajta pasi, akivel lehet poénkodni, és nem sértődik meg. Pont ez tetszett meg benne először. Tipikusan az az őszinte, nagydumás srác, akikkel olyan jókat lehet beszélgetni. Nagyon jó kis este volt, pedig csak egy spontán kis ötletből indult, mégis milyen naggyá nőtte ki magát.
Azóta nagyon sokszor összefutottunk így négyen. Először csak úgy hébe hóba, aztán már szinte hétre pontosan. Imádtam a Cornerben eltöltött órákat, velük valahogy a réginek éreztem magam. Nem az a szomorú, életkedvetlen lánynak, aki akkor voltam. Mai napig nem tudom, hogy csinálták, de nagyon köszönöm nekik. Szerencsére, nagyon sok bolondos képet készítettünk az utókor számára, amit most ha nem bánjátok nem osztok meg veletek. :)
Mikor másodszorra, vagy harmadszorra ültünk a Cornerbe, valami fura késztetés fogott el... ami azelőtt nem volt. Nem értettem miért. Persze Stan eléggé vonzott, amióta megláttam. Van ebben a srácban valami, amit szavakkal nem lehet megfogalmazni, ezt csak érzi az ember. Persze, nem úgy, mint egy szerelmet szokás érezni, hisz ekkor még Martin járt a fejemben.... Így felidézve, lehet, hogy nem a Martinos problémámmal kellett volna kezdenem az ismerkedésünket, bár nem tudom... Ha ezeket a dolgokat nem meséltem volna, el akkor most nem tudna megérteni, mit miért teszek. Egyrészről tehát jó, másrészről viszont rendesen leírtam magam már akkor. :D Persze, nem is vártam mást magamtól, hisz mindig ezt csinálom, valahogy mindig olyan helyzetbe keverem magam, ahol beégek, de ez lassan már az életem, és a mindennapjaim része. Már valahogy az a fura, ha nem történik ilyesmi. Hát nem vagyok egy tökéletes lány, de hisz ki az? :D Akik szeretnek, azok így is elfogadnak, akik meg nem, azok inkább meneküljenek míg lehet. ;)
Van egy hatalmas hibám mindezeken kívül... nagyon túlbonyolítom az életem. Ha egy normális lányt veszünk alapul, akkor nem bonyolódik bele semmiféle olyan dologba amiben nem 100%ig biztos.... Hát igen, én nem ez a fajta lány vagyok. Vannak olyan pillanataim, amikor tényleg nem tudom mit miért teszek, csak megteszem mert tudom, ha nem teszem meg bánni fogom. Ez így elég jól hangzik, bár nézőpont kérdése az egész. Ha egy pasi szemszögéből nézzük, aki esetleg tovább gondolná ezt az egészet, akkor már nem olyan fényes a helyzet. Na de térjünk csak vissza az eredeti témához, picit elkanyarodtam :)
Szóval Stan. Öööö elég sokat találkozgattunk az elmúlt időben. Sörözgettünk, sétálgattunk, teázgattunk még korizni is elmentünk közösen. Persze ebben a 2-3 hónapban is olyan szép emlékeket szedtem össze, hogy összetehetném a kezem. Hálás is vagyok érte. Mintha egyre közelebb kerülnénk egymáshoz... de ez vajon lehetséges? Hisz nem tudom, de én még szerintem Martint szeretem. Nem egyszerű elfogadnom azt a tényt, hogy ennek vége, végleg. Közben meg itt van Stan, aki a világ egyik legédesebb pasija. Nem tudom, mennyire "hajtja" magát, de valahogy mindig próbál a kedvemre tenni, ami persze aranyos, csak nem tudom, hogy ezt most szabad e v sem. Jelenleg ő az utolsó ember, akit bántani akarok, így elég tanácstalan vagyok jelen pillanatban. Egy mondhatni tökéletes szilvesztert tudhatunk magunkévá, még ha nem is jött össze a pontban éjféli csók, de valahogy mégis az egész estét egymás szájában töltöttük :$ :) Nem tudtam, hogy ez után a szilveszter után milyen lesz a kapcsolatunk, féltem is tőle rendesen. Mert nem tudom, hogy hogyan tovább. Szeretném is de nem is. Jó lenne, mert tudom, hogy boldog lennék mellette, de azt is tudom, hogy szerintem most időre lenne szükségem. Olyan régóta voltam kapcsolatban, hogy már jó pár olyan dolgot elfelejtettem ami a szingliséggel jár. Szóval mindezt összefoglalva, nagyon jól érzem magam vele, de nekem idő kell, hogy kitaláljam hogyan is tovább.