Mintha rólunk szólna
"Rád vagyok kattanva/ Down to you"
Ránézésre csak egy mondat, aztán rájövünk, hogy egy cím. Egy egyszerű cím, mégis benne van minden ami a jelenlegi helyzetemet, helyzetünket írja le Martinnal. Jó, persze vannak eltérések, mondjuk nem vagyunk egyetemisták, de ettől függetelnül még vannak hasonlóságok. Mondjuk, hogy mindkettőnk eddigi életében a másik, hatalmas szerepet játszott, hogy valóban szerelmesek voltunk egymásba. Tudom, annyiszor, de annyiszor megígértem már magamnak, de másoknak is, hogy vége lezárom, új fejezetet nyitok, és nem nézek vissza. Ez olyan nehéz, mégha képes is lennék rá, sem szeretném. Az idő gyorsan telik, és egyre kevesebb lehetőségem van visszakapni azt, amit anno eldobtam magamtól, mégis hiszek még a csodákban. Hiszem, hogy a mi kapcsolatunknak ezzel még nincs vége. Persze, találkozhatunk másokkal, "szerethetünk" meg másokat, de az mégsem lesz olyan, mert mindig ha csak meglátjuk a másikat a tűz újra fellobban köztünk. Tudom, vagy legalábbis érzem, hogy még ő sem bír elengedni, mert ha képes lenne rá, soha többet nem beszélne velem, nem reagálna arra amit írok neki, és semmi esetre sem írt volna válasz sms-t arra, hogy találkozzunk. Ha nem lennék fontos a számára, akkor nem ment volna le a könyvtárba azért, hogy láthasson. Akkor nem keresne folyton a tekintetével, és nem fordulna el abban a pillanatban, amint megjelenek a lépcsőn. Apró jelek, mégis nagyon sokat számítanak.
Mégint ott tartok: hogyan tovább?? Érzékeltessem vele, hogy még mindig fontos a számomra(?) vagy hagyjam inkább a fenébe, és folytassam tovább az életemet nélküle? A döntés nem egyszerű...
