Én pici Poppym
Újra egy kedvetlen, lehangolt nap.
Mi lehet ennek az oka? Talán az idő... Talán a múltra való emlékezés... Talán a jövő miatti félelem, aggódás.... vagy talán csak egyszerűen én vagyok saját magam boldogságának elrontója, talán csak leblokkolom, elzárom magamtól a boldogság minden lehetőségét. Nem tudom pontosan, de azt tudom, hogy nem jó ez így. Pedig ma jó napom lehetett volna, hisz nővéremmel indultunk vásárolgatni egy picit. Már a reggelem is rosszul indult, hisz hóesésben, latyakban másztunk el a buszmegállóig, arról nem is beszélve, hogy még a buszt is ügyesen lekéstük. Időnk rengeteg volt még a másik indulásáig, ezért gondoltuk felgyalogolunk a következő megállóig, mert onnan nézve 2 helyről jöhet busz, de valahogy ez sem jött össze, így reggel, hidegben-hóesésben várakoztunk egy bő háromnegyed órát. Nagyon tudtam neki örülni. Lehet, hogy ez is közrejátszott a kedvem kialakulásában. Egy azonban biztos, nincs kedvem semmihez azóta se.
Délután a nagy várakozásomban bementem a kisállat kereskedésbe, ahol anno (2012. augusztusában) Martin vett nekem egy pókot. Életem vágya volt, hogy egyszer pókot tarthassak, és ő titokban meg is vette nekem. Leírni nem tudom, milyen érzés öntött el, mikor először megláttam náluk. Nem engedett be a szobájába, mert még elő akarta készíteni nekem, hogy mikor legelőször meglássam, nagyon meghatódjak. Gonosz voltam, és mikor ő kijött a szobájából beosontam, de persze fel sem tűnt nekem, mert azt mondta h rendet akar tenni odabent. Kijöttem mondtam neki, hogy nincs is kupi, ugyan mit szeretne rendbe tenni? Aztán lassan bevezetett, és megmutatta miért is volt ez a színjáték. Mikor először megláttam, nagyon megijedtem, hisz félek a pókoktól- pont ezért szerettem volna, hogy leküzdjem a félelmeim. Egyre közelebb merészkedtem hozzá, nagyon megtetszett. Gyönyörű színe volt, elég nagynak tűnt, és ijesztőnek. Le se vettem róla a tekintetem hosszú perceken keresztül néztem őt, egy mukkanás nélkül. Már első ránézésre beleszerettem. Mikor végre feleszméltem, rápillantottam Martinra, aki épp engem nézett, (pontosan emlékszem a szituációra) majd megszólalt: Ő a tiéd. A pillanatot mikor ezt a mondatot felfogtam sosem felejtem el. Egyik pillanatról a másikra, könny gyűlt a szemembe, köpni-nyelni nem tudtam, de még egy köszönömöt sem tudtam magamra erőltetni. A kezembe temettem az arcomat. Hosszú perceken keresztül, csak a könnyeimmel küszködtem, persze ezek örömkönnyek voltak. Nem nagyon mertem elhinni. Folyamatos kérdésekkel támadtam le: honnan van? mikor vetted? ő tényleg az enyém? de egy ilyen nagyon sokba kerül, miért vetted meg? hova fogod tenni? milyen nemű? és még sorolhatnám... Minden kérdésemre válaszolt, de a legjobbat a legvégére hagyta. Azt mondta, ő az enyém, és még egy ideig náluk lesz, de aztán segít hazahozni. Újra sírva fakadtam, nem tudtam elhinni, hogy ő tényleg az enyém, és tényleg nálunk fog lakni. A félelem is belém szállt, hisz nem tudtam, mit fogok kezdeni egy ekkora pókkal- azért valljuk be, elég nagy állat. Nem tudtam elképzelni magam, ahogy enni, vagy éppen inni adok neki. Martin nem is erőltette a dolgot, csak örült annak, hogy én mennyire megörültem neki. Nevet is adtam neki, Poppy lett. Azt mondta, még nem ivarérett, így még elég nehéz megállapítani a nemét, de szerinte nőstény. Aznap nem maradtam fent náluk sokat, de persze megtudakoltam a fontos dolgokat a pókokkal kapcsolatban. Arra is tisztán emlékszem, mikor hazaértem, egyből rákerestem a netem: Brachypelma smithi- a legkedveltebb pók a világon.
Napokig nem tudtam feldolgozni, hogy ő tényleg az enyém. Sokszor meglátogattam, napról napra egyre kevésbé féltem tőle. Közösen néztük, ahogy mocorog- szerintem egyébként a leglustább pókot fogtuk ki a világon, de legalább hasonlít, rám- mászkál néha még azt is végignéztük ahogyan először megöli, hálóba szövi a szöcskéket, majd ha kedve van hozzá el is fogyasztja táplálékát. Szerintem nagyon idegesítette az a sok mocorgós élőlény körülötte, ezért általában gyorsan végzett velük. Imádtam, ahogy a kis selymes hálóját szövögeti, annyira precízen csinálja, és annyira lassan, hogy az eszméletlen. Mikor legelőször úgy aludtam ott náluk, hogy már Poppy is a szobában volt, nem mertem a mellette lévő részen aludni, ahol szoktam. Tudom, hogy nem bánt, és tudom, hogy nem szökik ki, hisz esélye sincs rá- bár amilyen lusta, szerintem akkor sem jönne ki, ha nyitva lenne a terrárium ajtaja- de mégis bennem volt a félelem, hogy álmomban ne másszon rám. Sok filmet láttam már, így inkább a másik oldalt választottam. Persze következőnek, már nem féltem ennyire. Teltek múltak a hetek, és egyre jobban élveztem, hogy van egy pókom. Persze etetni, itatni még nem igazán mertem, így Martin kitalált valami kevésbé "veszélyes" dolgot, amivel a terráriumon kívül lehet itatni őt. Még is így ódzkodtam tőle egy kicsit. Később aztán beszélgettünk Martinnal, hogy haza kellene hoznom Poppyt, mert az enyém, és nekem vette. Nagyon örültem neki, bár tudtam anyáék hogyan reagálnák le a dolgot, így nagyon féltem tőle. Anya háta mögött akartuk csinálni, mert tudtam, őt nem lehet meggyőzni. Nem jött össze, így beszélnem kellett vele, hogy engedje meg. Nem nagyon örült az ötletnek. Martin is elbeszélgetett vele- Martinról tudni kell, hogy anya általában mindent engedett neki, mert valahogy annyira megszerette, hogy sikerült mindig elérnie ha éppen maradni akartam. Hatalmas beszélőkéje van, amit jól is használ- de még neki sem engedte meg. Így maradt Martinéknál.
Azóta eltelt pár hónap, mi szakítottunk- amit szegény Poppy is megérzett, mert nagyon sokáig nem is volt hajlandó enni, ami volt szokványos- és Poppy Martinéknál maradt, mivel nem hozhattam haza. Nem ma gondoltam rá először, nagyon sokszor az eszembe jut. Hiányzik Poppy. Minden mozdulata hiányzik, a lustasága, a pici házából való kikukucskálása, a lassú de precíz hálószövése, a kajálása, a pici szőrtelen folt a potrohán.
Egyszerűen hiányzik, és ami a legjobban fáj, az az, hogy soha többet nem láthatom mindezt. :'( Soha többé. Ez fáj a legjobban....