Elmélkedés
"Csak meg akarlak menteni...."- hangzott a mondata.
Nagyon sokáig nem érttettem ezt a mondatot. Mindig bántónak és lekezelőnek tűnt. Olyan érzés volt, mikor ezt meghallottam, mintha egy óvodás lennék, aki épp elesni készül, de odalép hozzá egy nagyfiú aki idejében elkapja őt, ezáltal nem történik baja. Olyan volt, mintha tényleg gyerekként kezelne. Legalábbis nagyon sokáig ezt éreztem ezzel a mondattal kapcsolatban. A valódi jelentésére azonban, ma jöttem rá. Rettentő sok idő telt el e mondat óta, azonban a mai napig tisztán a fejemben cseng, és bosszant. Nem értettem soha, hogy miért. Ma rájöttem a titkára.
Nagyon sokszor hallottam ezt a mondatot a szájából, és szinte már belém ivódott. Nincs olyan nap, hogy ne gondoljak rá, mégis csak ma döbbentem rá igazán. Ültem a buszon, épp ecseteltem barátnőmnek a mostani helyzetemet, mikor rádöbbentem ennek a mondatnak a valódi jelentésére. Ő valóban meg akart menteni, de másként. Nem azt akarta ezzel elkerülni, hogy esetleg pofára essek, vagy bajom történjen, csupán meg akarta nekem tanítani azokat a dolgokat, amit eddig nem tudtam. Csak tanítani akart, semmi többet. A pofára esés csak egy történés, ami előbb utóbb bekövetkezik, azonban azt, hogy közben mire gondolsz, mi megy keresztül a fejedben, az csak rajtad múlik. Ha képes vagy rá, talán el tudod kerülni, gyakorlás kérdése az egész.
Igazság szerint a saját makacsságomtól és a buta felfogásomtól akart megmenteni. Azt akarta okosan elérni, hogy reálisan lássam a dolgokat. Ő már ezt akkor tudta, hogy ez halálra van ítélve, és nem is ezt akarta megmenteni. Rájöttem. Csak tanítani akart, csak azt akarta elérni, hogy legközelebb majd mikre kelljen odafigyelnem, mit csináljak, hogy kiküszöböljem az ilyeneket. Csak segíteni akart. Mégis én ez után a mondata után ráripakodtam, és megsértődtem, majd mivel védeni nem tudtam magam így támadni próbáltam. Az utolsó dolog mindig a támadás volt. Ő nyugodtnak tűnt. Sosem húzta fel magát ezen, hiszen tudta egyszer úgyis rájövök a nyitjára, és meg fogom ezt köszönni neki. Valóban így van. Nagyon sok mindent köszönhetek neki. Rettentő sok mindent. Olyan dolgokat, amelyeket nem is hittem volna. Olyanokra világított rá, amik talán más szájából fájtak volna, mégis tudtam nem bántani akar vele, csupán fényt vinni az éjszakába. Mint egy mester, aki odanyúl a tanítványához, és megmutatja a fogásokat, miközben levisz a földre, csak azért, hogy később majd tudj tanulni belőle. Ő sem a vereséget akarta megakadályozni, hisz tudta ez úgyis bekövetkezik, mégis igyekezett tanítani közben, hogy majd a legközelebbi harcnál már felhasználjam azokat a dolgokat, amik anno a padlóra küldtek.
A buszon ülve, a kiborulás szélén állva rádöbbentem. Az akkori tanítványból, mester lett. Ebben a helyzetben már én vagyok az, aki tanít. Én, aki pár hónappal ezelőtt a padlóra került, csak azért hogy tanuljon a hibáiból. Valóban, kellenek kudarcok az életben. Rettentő fontosak, hisz ezek azok amelyekből erőt, kitartást nyerünk, majd végezetül pedig győzelmet aratunk. Már nekem kell kitalálnom a saját taktikámat azért, hogy tudjak segíteni egy olyan emberen, akit szeretek. Hisz azért vagyunk emberek, hogy segítsünk a másikon, ha az élet úgy kívánja. Lehet, sőt több, mint biztos, hogy végezetül így is a padlóra kerül, mégsem mindegy, hogy közben megtanulja és majd később hasznosítani tudja a megtanultakat, vagy csupán egyből szívtelenül beleütünk, rúgunk, karmolunk, és úgy kerül a már említett padlóra. Egyáltalán nem mindegy. Sőt, talán, még- ha nem is mondja ki- de meg fogja köszönni. Ebben biztos vagyok..... Tapasztalat.
