Borzalmas vasárnap délelőtt
Életem egyik legrosszabb napja, és még csak dél múlt....
Nem értem miért most zúdul a fejemre minden... Vajon tényleg ezt érdemlem? Pedig vannak tőlem sokkal, de sokkal rosszabb emberek is, ő miért nem kapják vissza az élettől, amit tettek? Miért nekem kell mindent elviselnem? Most arra megy ki a játék, hogy végre feladjam az életemet és öngyilkos legyek? Miért akar mindent a sors rajtam leverni? Vajon ennyire rossz voltam az emberekkel, hogy mást nem is érdemlek? Miért mindig akkor van az, hogy még több akadály, probléma akkor száll ránk, amikor a legrosszabb passzban vagyunk? Miért? Miért? Miért?
Ez miért jó? Nem értem... A baj mindig csőstül jön....
Amikor végre megbirkózol egy problémával, amikor már csak hajszál választ el attól, hogy megold, véghezvidd, akkor jön egy újabb, amivel meg kell birkóznod... de mi van ha nem akarsz? Mi van akkor ha eleged van abból, hogy folyton csak harcolnod kell valami miatt, aminek célját még csak nem is látod? Rettentő sok minden összegyűlt az elmúlt időben... Kezdjük ott, hogy Martin kiadta az utamat, amivel már szinte majdnem megbékéltem- hisz mit tudnék csinálni? - aztán jött az iskola, a tanulás, az életem további részén való gondolkodás, itt is folyton akadályokba ütközök... Ezek után ott van az is, hogy most mi van ez életemmel, érzelmek terén... Vajon mi lenne a legjobb megoldás? Miért ilyen bonyolult még ez is? Aztán pedig még itt vannak a családi problémáim is, amikről nem szeretek beszélni, és nem is nagyon szoktam... Nagyon elegem van mindenből... Már épp kezdtem volna, lassacskán felszedni magam a padlóról, és egyre több akadályba ütközök... Lassan már a céljaimat is feladom, amiért évekig küzdöttem, hogy véghezvigyem...
Ennyire kibukva még életemben nem voltam. Egyszerűen már nem látom a fényt az alagút végén.... Martin mindig azt mondta, legyenek céljaim, mert célok nélkül semmi vagyok, és igaza van... Ha a céljaimért való küzdést is feladom, tényleg semmi vagyok. Mégis, akkor most mihez kezdjek? Mit kellene tennem, hogy összeszedjem az utolsó energiámat és újra felálljak, és küzdjek mindenért? Vajon, hogy lehet egyszerűen túlélni az élet nehézségeit? Össze kell szednem magam, hisz így semmit sem érek, de vajon hogyan kezdjem- újra? Ismét kezdjem el a "mosolyogok mindenkire, hogy azt higgyék boldog vagyok"- dolgot? Lassan már ebből is elegem van, de mégsem engedhetem meg magamnak, hogy szomorúnak lássanak. Mindig én voltam az a lány, aki folyton mosolygott, de a színleléssel is mindent elrontok. Vajon milyen arcot kellene ehhez vágnom? Mintha nem történt volna semmi? Márpedig történt.... Az ilyen pillanataimban szerettem Martinnal lenni, valahogy ő mindig meg tudott nyugtatni, pedig mondhatni semmit nem tett, mégis sikerült neki. Emlékszem azt írta: Miért, hagysz itt, mikor pont rád van szükségem? Mikor az életem romokban hever, és csak te tartasz életben? Miért teszed ezt? - Akkor nem tudtam átérezni a helyzetét, most azonban keményen át tudom. Bárcsak, ne lettem volna ennyire meggondolatlan azon a napon... akkor minden máshogy alakult volna... Akkor talán most sem jött volna össze ennyi probléma, vagy ha össze is jött volna, jobban fel tudnám ezeket dolgozni.... Ezekkel csak az a baj, hogy : ha, talán bárcsak ... ezek szavak, kívánságok, amik megtörténtek, de már nem tudunk rajtuk változtatni. Elrontottuk, és már nem tehetjük jóvá, bármennyire is szeretnénk. Pedig én mindig hittem abban, hogy én képes vagyok bármit helyrehozni. Rá kellett döbbennem, hogy nem megy. Én is csak olyan vagyok, mint bárki más ezen a bolygón. Se több, se kevesebb. Csak egy egyszerű lány....