Az élet ösvényei
Akadnak olyan napok, mikor nincs kedved írni, mikor nincs kedved kiontani a szíved legmélyebb titkait, mert egyszerűen nem tartod fontosnak. Pontosan, egy ilyen időszakon vagyok túl.
Vannak olyan napok, mikor gondolkodnál, de inkább eltereled a gondolataidat, mert nem akarod, hogy újra az fájjon ami régen fájt. Mikor már meguntad a múlt felelevenítgetését. Mikor már, nincs kedved emlékezni rá, mert tudod, hogy azt már sosem kaphatod vissza, így inkább a múlt homályába szeretnéd rejteni. Napokon, heteken és mondhatni hónapokon keresztül ez volt. Mateoval való kapcsolatom sem volt az igazi. Miért is lett volna? Hisz nem szerettük úgy egymást, ahogyan egy pár szeretheti egymást. Rettentő keveset találkoztunk, és akkor is alig pár órácskára. Persze akadtak vele is szép emlékeim, mint amikor náluk voltunk kint a szőlőbe egy szülinapi parti keretében. Az egyik legszebb emlékem ez tőle. Mikor elvonultunk és ketten feküdtünk a hatalmas fűbe egymást csókolva és közben az eget lesve, valami mennyei volt. Imádtam, hogy egész este a társaságom kereste, és alig várta hogy újra velem lehessen. Mikor elmentünk sétálni egyet csak azért hogy kettesben lehessünk. Jó érzés volt, de mégsem az igazi. Hiányzott az az egyetlen egy dolog. A szerelem.... Egy szó, mely magába foglal mindent. Mit ha meghall az ember egyből boldogság, melegség árasztja el lelkét. A kapcsolatunk ezért sem volt az igazi. Rossz dolog, ha nem tudsz szerelembe esni, de még rosszabb, ha a párod sem. Mindketten tudtuk, ez halálra volt ítélve, mégis próbálkoztunk egy ideig. Akadtak azonban olyan dolgok, amikor már tényleg nem volt folytatás.
Sokat nem szomorkodtam, hisz az életem nem állt meg, sőt talán a lehető legjobb mederben folyt tovább. Megismerhettem egy olyan embert, aki már napokon, heteken de hónapokon keresztül a szemem előtt volt, csak nem esett le. Akit ha felhívtam, egyből átjött, ápolgatta piciny kis lelkem, és a legfontosabb, hogy fontos voltam a számára. Egy pasit, aki tényleg szeret. Aki, nem valamilyen hátsó szándékból mondja ki, hanem őszintén csillogó szemekkel. Aki mellettem van, ha kell, akivel lehet baromkodni, aki megért, és legfőképp elfogad, olyannak amilyen vagyok. Aki, nem akar megváltoztatni a saját képére, aki biztos vagyok benne, hogy nem vág olyat a képembe, hogy "Csalódtam benned, igen hatalmasat csalódtam". Nincs szükségem még egy ilyen emberre, akit szerettem, és olyan dolgokat vágott a fejemhez, hogy csak lestem. A legszebb az egészben, hogy még anyának is elmondta az őszinte véleményét, aki nem hogy sértő, de már megbotránkoztatónak is mondanám. Voltbőr az arcán a saját anyámnak olyanokat mondani.... Igen, így hónapok múltán is fel tudom magam húzni ezen a pár mondaton. Tegnap néztem egy részt az "Így jártam anyátokkal"-ból, és abban volt benne egy olyan, hogy a pasi elmegy az exéhez és a képébe akarja vágni, hogy rosszul választott.
Nagyon rossz érzés kapott el, mikor ezt láttam. Hirtelen a pár hónappal ezelőtti történet ugrott be, mikor Martin arca csak úgy örvénylett az idegességtől, és talán életemben először kiabált velem az az ember, akit én a világon a legjobban szerettem. Akibe életemben először szerelmes voltam.
Nem tudom ki mondta, hogy attól, hogy az érzéseidet elfojtod, még ott vannak. Valóban, mai napig jelen van, a hozzá fűzött érzelmeim, de nem tudok velük mit kezdeni. Elásom, elfojtom és próbálom a máshoz való érzéseimmel elhomályosítani. Talán sikerül, talán nem. Jelenleg itt tartok. Még mindig nehéz elfeledni azokat a dolgokat amik olyanná tettek, amilyen vagyok.....