Tylerhez fűződő emlékek :)
Igazság szerint Tylerrel mi titoknak voltunk együtt 7hónapon keresztül... köszönhető ez a 8év korkülönbségnek is. Mondhatni nem is voltunk kapcsolatban, csak amolyan nyitott kapcsolatban, együtt vagyunk de mégse... közben azt csinálhat a másik amit jónak lát, nem kell beszámolnia senkinek... Egy ideig rettentő jó dolognak tűnt, de amikor éreztem, hogy kezdek beleszeretni, vagy ha tovább együtt leszünk, akkor ez átalakul szerelemmé, akkor már nem tetszett annyira a dolog, hiszen nem tudtam ő hogy áll ehhez az egészhez... erről soha nem beszéltünk.. így 7 hónap után gondolkodás nélkül véget vetettem ennek... hogy jól tettem e? -nem tudom... mi lett volna ha?-ilyen kérdésekben nem szabad gondolkodni... ami igazán erre a döntésre vitt, az az volt, hogy szeretem és reméltem, hogy ő is szeret, de.... ez nem ilyen egyszerű... mikor mi úm. összejöttünk, én akkor voltam 17éves... 17évesen az ember általában nem úgy gondolkodik, mint egy 26éves.... mi még így is nagyon jól megértettük egymást, és boldogok voltunk... tényleg nagyon boldogok...de ő 26évesen ott tart, hogy illene családot alapítania és megállapodnia valaki mellett... ha mindenhonnan ezt hallod, egy idő után kezd frusztrálni a dolog :/...ilyenkor a szeretet kevés... én 17évesen élni akarok, bulizgatni néha részegedni, flörtölgetni, pár hetes kapcsolatokat szeretnék, mint a hozzám hasonló többi 17éves... így nem lehet hosszú távra tervezni... és persze hogy szerettem volna.. hogyne szerettem volna?! ^^ de úgy lekötni magad, hogy nem tudtad kiélni magad amikor szeretted volna, lehetetlen... jó persze, minden ember más és más, lehet hogy valakinek sikerülne, de én nem az a típus vagyok... ha nem élem ki magam, akkor félek, hogy egyszer olyat fogok tenni, amit máskor nem tennék meg.. így véget vetettem ennek... de amíg együtt voltunk boldog voltam... és tudom, van az az idézet, hogy "A boldogság emléke már nem boldogság, de a fájdalom emléke még fájdalom..." hát nem tudom... én amikor a jó dolgokra visszaemlékszem, akkor olyan boldog percekben van részem, mint akkor... de lehet, hogy ez tényleg így van... A hozzá fűződő szép emlékek mai napig mosolyt csalnak az arcomra... Igazság szerint nem voltunk az a nagyon mászkálós emberek, bár én szeretttem volna, de valahogy mindig maradtunk a seggünkön inkább :) Hétköznap soha nem találkoztunk, mindig csak hétvégén... én ezt szerettem, mert hétköznap úgyis tanulnom kellett a következő napra és úgyis mindig ideges voltam... bevezettük, hogy minden vasárnap nálunk aludt, így héfő reggel együtt keltünk... ami mindig megnyomta a hétfői napjaimat... sokkal de tényleg sokkal boldogabban kezdtem úgy a hetet, hogy őt láttam meg regelente először... felkeltünk, igaz ő általában visszaaludt, mint minden pasi tenné... én elkészültem 3/4 óra alatt, szépen felköltöttem, és együtt indultunk el itthonról... én az egyik irányba ő a másikba... bár ő mindig jobban járt, hiszen neki nincs az hogy sietni kell mert reggel suli és becsengetnek... mindig ha hazaért, még aludt pár órát... :) de jól is tette, én is ezt tettem volna az ő helyében... hétvégén mikor találkoztunk, általában filmeztünk egyet... mindig találtunk valami jó kis filmet amit nézhetünk... mivel én nagy Forma-1 fan vagyok, így a futamokat és az időmérőket persze nézni akartam... ő a mai napig nincs oda az ilyenekért, így ilyenkor mindig bealudt mellettem... ő pihent 1-2 órát én pedig drukkoltam... volt, hogy nézett belőle pár kört és kérdeződködött... az tetszett, mert az azt jelenti, hogy érdeklődik iránta egy picit...mikor náluk voltam, együtt megetettük a halait, szülinapjára kapott is tőlem párat aminek nagyon örült... a szülei is megszerettek, pedig én aztán soha nem játszom meg magam, mindig magamat adom, de általában ez nem is baj, mert így is szeretnek az emberek... aminek rettentő mértékben örülök... az apukája buszsofőr, és volt, hogy csak azért vártam meg azt a buszt (ráértem :)), hogy találkozzak vele, köszönhessek neki és rámosolyoghassak... nagyon kedves édesapja van :) de persze az anyukáját is nagyon szerettem/tem... volt hogy segítettem neki egy picit a konyhában, rengeteget beszélgettünk...volt, hogy a sétálón összefutottam az anyukájával, odajött hozzám, és megkérdezte ráérek e mert akkor vásárolgassunk már együtt egy picit :) mondanom sem kell az a nap is nagyon jól telt, az édesapja buszával mentünk haza, az út felénél Tyler felszállt a buszra így összejött a fél család :) és mindenki örült nekem... persze az emberek nem tudták, mi van köztünk így csak óvatosan beszélgettünk...
Ahoz képest, hogy ő mekkora partyarc én egyáltalán nem vagyok az a típus... nem igazán csípem a discos zenét, nem csípem a vakító fényeket, a heringpartykat, a sok nyomulós srácokat, ráadásul nem érzem magaménak a táncot sem... így nem igazán szeretem... de a 17. szülinapomat pont vele töltöttem a Rockyban... az a buli valahogy nagyon tetszett... lehet, hogy csak azért mert ott legalább kiereszthettem a gőzt, és ellazulhattam Dan szakítása után... de az valahogy nagyon jól esett... élveztem... nem sokszor voltam discoba max. háromszor, de ebből kétszer vele voltam... harmadszorra pedig vele smseztem miközben ő egy másik partyban nyomta... akkor is úgy volt, hogy véget vetek ennek az egésznek... aztán barátnőmékkel Daisyvel és a barátjával elmentünk a Rockyba és nem tudom milyen indíttatásból mert még csak nem is ittam sokat... de megírtam neki, hogy én ezt nem bírom, legyen úgy, mint azelőtt és hogy hiányzik... azon a napon ő direkt nem a Rockyba jött bulizni- csak h ne találkozzunk- pedig oda szokott...de úgy éreztem, hogy nem veszíthetem el... másnap megbeszéltük, és újra 'együtt' voltunk...max. egy hetet ha lehettünk külön...másodszor mikor vele voltam, úgy volt, hogy a sulinknak lesz ott a szalagavató after partyja... igen ám, csak olyna sokan voltak, hogy órák kérdése volt hogy bejutunk e... így a srácok akikhez társultunk gondoltak egyet, és elmentünk a Sárospataki Highlanderbe... nem voltunk sokáig de egy élmény volt...
Mivel táncpárom, így a próbák során is rengetegszer láttam, és persze tartanunk kellett a látszatot, hogy senkinek se tűnjön fel...úgy ahogy sikerült is :) Nem tudom miért, de egyszerűen megnyugtatott mindkettőnket a másik jelenléte... sokkal nyugodtabbak voltunk, ha éreztük a másik közelségét... és persze hogy tetszett, hogy ha valami bajom volt ő mindig átugrott, hogy beszélgethessünk, vagy hogy csak megnyugtasson... a kapcsolatunk is úgy nézett ki, mint 2 legjobb baráté... bár, annál picit többet éreztünk a másik iránt, de a szerelemig nem jutottunk el, legalábbis én azt hiszem...
Persze néha elgondolkodok rajta, vajon jól döntöttem??? De mindig arra lyukadtam ki, hogy ennek így kellett lennie...