Kimondatlan érzések
Húsvét utáni első nap, kedd.
A kedvem mit sem változott. Még mindig ugyanolyan. Hol kedvetlen, hol szomorú. Valahogy nem az igazi. Kívülállóként pedig, nem olyan rossz, mégis, ha magamat látom, borzalmas. Ismételten tanulnom kellene, de valahogy nem visz rá a lélek. Muszáj lesz, tudom. Mégis folyton jár az agyam valamin.
Igazság szerint, félig meddig boldog lehetnék. Este megyünk Daisyvel Salsázni, ami elég jó, hisz napját nem tudom, mióta szeretnék járni. Másrészt azonban, inkább anya miatt aggódom- főként. Megműtik a térdét. Tudom, nem életveszélyes, mégis rettentően féltem. Mikor rá gondolok, gombóc van a torkomban. Folyton elkap a sírhatnék, miközben tudom, nem lehet baj. Még egy fél órája sincs, hogy elment. Mégis rettenetesen hiányzik. Nem az érdekel, hogy mit fogunk kezdeni nélküle, az elkövetkezendő pár napban, hanem, hogy ő vajon hogy érezheti magát? Egy anyának folyton erősnek kell mutatkoznia, még akkor is, amikor úgy gondolja lehetetlen. Nem mertem vele normálisan beszélgetni reggel. Féltem, hogy elsírnám magam, és végül ő sem bírná tovább könnyek nélkül. Nem akartam megsirattatni. Csak ültünk a konyhában, egymással szemben. Csend lengett körbe bennünket. Egyikőnk sem tudta, mit mondjon a másiknak. Ő reggelizett, én lassan szürcsölgettem a reggeli kávémat. Érdekes egy család vagyunk. Tudjuk egymásról, hogy szeretjük a másikat, mégis próbálunk egymás előtt erősnek mutatkozni, még akkor is, mikor legbelül már régen darabokra hullottunk. Szerettem volna, egy utolsó puszit nyomni az arcára, mielőtt elmegy a kórházba. Nem sikerült. Nem mondta, hogy már indulni készül. Nem szólt, nem mondott semmit. Egyik pillanatról a másikra arra lettem figyelmes, hogy áll ki a kocsival. Lerohantam a lépcsőn, felkaptam magamra egy kabátot és belebújtam a cipőmbe, majd rohanni kezdtem kifelé. Apa nyitotta ki neki a kaput, így gyorsabb volt. Már nem értem utol. Annyit láttam, ahogy az utcán halkan végigsuhan az autójával. Talán, már benne sem volt annyi tartás, hogy elbúcsúzzon, sírás nélkül. Annyi, de annyi kérdésem lett volna, mikor lent ültünk a konyhába. Mégsem bírtam kinyitni a szám. Csak ültem csendben, miközben legbelül keringtek bennem a különbnél különbkérdések. Meg akartam kérdezni, pontosan mikor műtik meg. Nem tudtam. Nem jött ki hang a torkomon. Mintha a számat egy pillanat alatt beragasztózták volna. Nem bírtam kinyitni. Emlékszem, pár napja azt mondta, nem akarja, hogy bárki meglátogassa. Ez a kijelentése rettenetesen elszomorított. Abban a pillanatban nem tudtam leplezni az érzéseimet, és észrevette rajtam. Mégsem szólt semmit. Én nem beszéltem, ő meg úgy tett, mintha nem tűnne fel neki. Mégis tudom, megjegyezte. Ma mielőtt még elment volna, feljött a szobámba. Nem mondta, mikor indul, csak annyit mondott: "Megengedem, bejöhetsz meglátogatni. Nővéredék is jönnek majd." Majd elfordult tőlem. Igyekeztem mosolyogni, hisz örültem neki, mégis gombóc volt a torkomban. Ismételten egy szót sem szóltam.
Tudom, soha nem menne el, köszönés nélkül. Azt is tudom, hogy mennyire szeret engem, minket. Tudom, hogy azért nem szólt, hogy indul, nehogy sírásra görbüljön a szánk, és elkenődjön a sminkje.
Tegnap elment Egerbe kirándulni. Sokáig nem volt itthon, de mikor hazaért, mintha átváltozott volna. Régen láttam ennyire boldognak. Sugárzott róla a vidámság, a jókedv. Nagyon jól érezte magát. Elmesélte merre járt. Próbáltam koncentrálni, mégis csak őt néztem. Ő az én anyukám. Ránéztem, és az addigi rosszkedvem, ami egész nap jelen volt, egyik pillanatról a másikra eltűnt. Néztem, és néztem. Sajnos, nem minden egyes mondata ragadt meg, mégis tudom, a lényege megmaradt. Miközben néztem, azon gondolkodtam, mikor láttam őt utoljára ennyire boldognak. Nagyon régen, szinte már a napjára sem emlékszem. Boldog volt. Őszintén boldog. A nap által megkapott arcáról, sugárzott a jókedv.
Boldog voltam. Képes volt annyival felvidítani, hogy tudtam, végre ő is boldog. Most is magam előtt látom felhőtlen örömét.
"Az anya, csak egy ideig fogja gyermeke kezét, míg a szívét soha nem engedi el. "