Hangulatingadozások
Ismét egy furcsa hét.
Hogy miért? Ha egyszerűen szeretném megmagyarázni, akkor csak annyit mondanék, hogy a hangulatingadozásaim miatt. Egyre nehezebbek ezek a hetek. Nem a tanulás, és nem is az érettségi pánik miatt. Ez sokkal rosszabb, és nehezebb annál. A felejthetetlenség átka. Mikor olyat várnak el tőled az emberek, amit szinte lehetetlen megvalósítani. Mikor teljes erődből igyekszel mindent megtenni ellene, mégis a hatalmába kerít ez az érzés. Amikor egyik pillanatban kicsattansz a jókedvtől, a másikban meglátod, és valami mintha bekattanna. Onnantól kezdve már az arcodon fagy a mosoly, már nem tudod, mitől van jó kedved, már egyszerűen csak a múltra tudsz koncentrálni.... Amikor már a figyelemelterelések sem segítenek rajtad, csak összeomlottan sétálsz fel alá, és várod a csodát. A csodát, hogy történjen valami jó, vagy akár ettől rosszabb is, csak hogy mással lehess elfoglalva, ne az űrrel, amit belül érzel. Tudom, már csak pár nap, és - valószínűleg- soha többé nem látom az illetőt. Ez megnyugvásnak kellene, hogy tűnjön, de számomra mégsem az. Persze tudom, egyszerűbb lesz, és jobban megy majd a "továbblépek és boldog leszek" dolog.
Ennyire még egy pasi sem rázott meg, mint ő. Mindig a különleges pasikat szerettem, de ő még a legkülönlegesebbeknél is különlegesebb. Nem tudom elmagyarázni miért. Nagyon sok ideig tudomást sem akartam venni róla, de az elmúlt hétben nagyon sokszor csak rá tudtam gondolni. Néha már olyan szinte, hogy saját magammal elhitettem, hogy ez csak egy hosszú rémálom, és ha felkelek, minden ugyanolyan szép és jó lesz, mint amilyen akkor volt. Már lassan egy hónapja. Ezalatt az egy hónap alatt nagyon sok minden történt velem. Megismerkedem pár aranyos sráccal, akik közül az egyik eléggé megfogott, mégis mikor vele vagyok, akadnak olyan pillanatok, amikor csak Martinra tudok gondolni. Ez nem túl jó jel. Talán ott a hiba az egészben, hogy nem akarok tovább lépni, hogy egyszerűen nem tudom elfogadni a tényt, hogy "kész vége, ennyi, nem szeretlek többé, felejts el". Még a mai napig reménykedek, mikor legbelül tudom, esélytelen, mégis minden hazafelé jövő buszon, azon gondolkodom, és arról álmodok, hogy a szobámban vár engem. Várja, hogy hazaérjek, és nem érdekli, meddig maradok bent, ő akkor sem mozdul el... Tudom, teljesen az agyamra ment, ez a fránya hiányérzet. Tudom, csak magamat kínzom ezzel, de mégsem tudom feladni a reményt. Főleg, mikor olyanokat kapok az emberektől, hogy " szerintem beszélgetnetek kellene, látszik rajta, ő neki is hiányzol, és nem hiszem el, hogy már nem szeret téged"... Az elmúlt héten kétszer is megkaptam ugyanattól az embertől. Persze jó érzés ezt hallani, ugyanakkor hatalmas fájdalom tép szét legbelül, és ezt szinte lehetetlen már mosollyal leplezni. Ekkor tör ki rajtam a sírás. Pedig Isten lássa lelkem, megfogadtam, hogy soha többet nem sírok miatta. Erre tessék... az elmúlt héten már többször is. Ráadásul emberek előtt, ami még rosszabb...
Az elkeseredés, a fájdalom, a hiányérzet, a magány járja át a testem minden porcikáját..... A felejtés az egyik legnehezebb dolog a világon....