Búcsúzás
Tudom, mostanság elég negatívnak állítom be Martint.
Nem tehetek róla. Nem tudjátok, mennyi energiámat fektetem abba, hogy megutáljam őt, mikor semmi okom nem lenne rá. Mégis tudom, hogy ha meggyűlölöm, egyszerűbben fogom elfelejteni. Keresem az okokat, indokokat amelyek segítenek ebben. A baj csak az, hogy nem találom őket....
Igazán megkönnyíthetné a helyzetemet, elküldhetne a fenébe, vagy mondhatna 1-2 olyan dolgot, amitől felkapom a vizet, és megharagszom rá. Persze nálam a harag sem tart sokáig, de mégis nagyobb segítség lenne, mint ez. Még a mai napig próbál kedves lenni.
Ma nagyon sokat gondolkodtam, hisz itthon töltöttem a napomat. Folyton ő járt a fejemben, és az utolsó beszélgetésünk. Végezetül megkérdezte, szeretném e megölelni. Büszkeségből és dacból azt válaszoltam, hogy nem köszönöm. Hatalmas hibát követtem el akkor.... hatalmasat. Azt mondják az okosok, hogy azokat a dolgokat jobban megbánja az ember amelyeket nem csinált meg, mint amiket igen. Ezzel én is így vagyok. Nagyon megbántam, hogy akkor nem öleltem magamhoz, nem érezhettem meg az illatát, a testéből sugárzó melegséget. Nagyon mérges voltam rá, abban a pillanatban. Féltem is. Féltem, hogy nem bírom ki sírás nélkül. Próbáltam erősnek mutatkozni. De minek? Miért tettem ilyet? Mivel lettem több, hogy nem sírtam előtte? Máskor is látott már sírni... Mégis azt éreztem, nem szabad megmutatnom neki, mekkora fájdalmat okozott ezzel nekem. Nem akartam, hogy tudjon róla. Most mégis örülnék, ha csak a negyedét érezné, amit most én. Egyből megváltozna a véleménye.
Mi lett volna, ha megölelem? A bőgést el sem kerülhettem volna, de vajon próbálkozott volna megvigasztalni? v ott hagy, mint egy kölyökkutyát a gazdája? Sajnos, ez is egy olyan dolog, amit nem fogok megtudni, csak a képzeletem játszik velem, ha esetleg megálmodom. Volt már rá példa, nem is egy.
Most már vágynék arra az ölelésre....
Félő, hogy már késő...
