Az emberi butaság
Hogy is kezdjem... Négy hónapot töltöttünk Martinnal, és szülinapom környékén (szept.3.-a) valahogy úgy éreztem, hogy már nem úgy tekintek rá, mint eddig. Nagyon sokat gondolkodtam ezen a dolgon, és végül arra a döntésre jutottam, hogy jobb ha mi szétválunk. Nem voltam benne 100%-ig biztos, hogy én ezt akarom, de abban a percben/napban így gondoltam. Így a szülinapi partym után, -amit tuljadonképpen ő és nővérem szerveztek- 4.-én jónak láttam, hogy megosszam vele a gondolataimat. Iskola után elmentünk sétálni, leültünk egy fa alá, ahol elmondtam az érzéseimet. Nem voltunk ott sokáig, hisz próbáltam egyből a lényegre térni. Elmondtam neki, hogy úgy érzem én már nem vagyok belé szerelmes, és hogy már nem vagyok olyan boldog mellette, mint eddig. Így hát, aznap szét is mentünk. Én mondtam ki, hogy legyen vége, mégsem hittem el. Aznap, nem hiányzott, olyan semmilyen érzés járt körbe. Még csak nem is sajnáltam, hogy vége lett, de ez csak aznap volt persze. Picit megkönnyebbültem, mert már csak frusztrált ez az egész. Mielőtt elbúcsúztunk, megkérdeztem megölelhetem e. Megengedte. Megöleltük egymást, és éreztem hogy az arcáról legurul pár könnycsepp és a nyakamra potyog. Ekkor szinte minden rossznak, köcsögnek, gonosznak (stb.) éreztem magam. Nem hiába. Aznap összetörtem a szívét. Igaz alvásnál már én is rosszul éreztem magam, de nem foglalkoztam vele. Próbáltam arra koncentrálni, hogy egyedül vagyok és hogy minden jó lesz. Az éjszaka közepén, felébredtem. Nem tudom, miért de felkébredtem. Aztán valami rettenetes érzés járt körül. Mintha éppen fulladoznék, és meg akarnék halni. Csak arra tudtam gondolni, hogy ez az utolsó napom az életben, és öt percen belül és meghalok. Féltem, féltem mert mindenki fél a haláltól, de a legnagyobb félelmem mégsem ez volt. Martin jutott eszembe. Az, hogy vajon ő hogy viseli ezt az egészet. Vajon mennyi idő kell neki, hogy talpra álljon? Megijedtem, mert olvastam pár könyvet, amiben lehet h szétmentek de az is lehet, hogy nem, de itt nem is ez volt a lényeg, hanem hogy meghalt a csaj, és a crác egész életében nem tudta ezt feldolgozni, mert annyira szerette őt. Nem volt ideje kiszeretni belőle, mert időközben meghalt a csaj. Nagyon megijedtem, hogy Martinnal is ez lesz ha én az éjszaka folyamán meghalok. Szerettem, volna levelet írni neki, de nem bírtam parancsolni a testemnek. Rettenetes érzés volt, ahogyan számítasz a halálra és félsz. Mai napig nem tudom, hogyan vészeltem át ezt az éjszakát, de valami véletlen folytán életben maradtam. Arra már nem emlékszem, mi történt utána, gondolom be is aludtam. Másnap nem nagyon osztottam meg a többiekkel, milyen éjszakám volt, úgyis engem okoltak vona. Amiben persze van igazság, de ilyenkor az ember vígasztalásra vágyik, nem pedig gonoszságra. Sajnáltatni, meg nem akartam magam, így csendben maradtam. Aznap még elég tűrhető volt, hogy egyedül vagyok, és meg se fordult afejemben, hogy visszamenjek Martinhoz. Valahogy élveztem ezt a napot. Másnap azonban, csütörtökön már hiányzott. Egész nap Daisynek nyafogtam, hogy nekem hiányzik, és rádöbbentem hogy mégis szeretem. Mégsem mertem tenni az ügy érdekében, így Daisy a kezébe vette az irányítást. Elkérte a telefonom, persze elterelte a figyelmemet, hogy mit szeretne, így egyből odaadtam. Sms-t írt Martinnak. Megírta neki, hogy délután szeretnék vele beszélgetni, természetesen az én nevemben írta. Nem mertem aznap a szeme elé kerülni, délután mégis bent maradtunk a suliban és beszélgettünk. Talán 2 órát ültünk ott, a folyosón és beszélgettünk. Picit frusztrált az iskola közelsége, de volt ettől nagyobb gondom is. Meg kellett magyaráznom az sms-em. Nehéz volt, hiszen két nappal ezelőtt nem így láttam a dolgokat, így megijedt és félt, hogy csak játszadozok vele. Mielőtt szétmentünk ő mondta, hogy a mi kapcsolatunk nem olyan volt mint az előző kapcsolata, hogy soha többé nem akarja látni a csajt. Azt mondta, ha valamilyen oknál fogva vissza szeretnék menni hozzá, akkor leülünkés megbezséljük, de nem mondaná egyből azt h "nem". Ennek nagyon örültem, és ez a mondat lebegett felettem miközben próbáltam bebizonyítani hogy mennyire hiányzik, és hogy mennyire buta voltam, hogy két nappal ezelőtt azt mondtam, amit. Nem merte elhinni, így abban maradtunk, hogy mivel követező héten megy ki Olaszországba az egyik osztállyal kirándulni, addig nem lesz semmi. Addig gondolkodunk mindketten, és ha hazajött leülünk és megbeszéljük ezt az egészet. Ha még akkor is így látom a helyzetet akkor újra együtt lehetünk, de addig nem...